Hónap orvosa

Interjú dr. Sebő Zsuzsanna gyermekorvos főorvossal

Dr. Sebő Zsuzsanna gyermekorvossal, mentőorvossal beszélgettünk...gyermekkori álmokról, megvalósult tervekről, inspiráló, erőt adó kapcsolatokról.



HVM: Gyermekorvos vagy mentőorvos szerettél volna lenni? Melyik volt az első álom a kettő közül?

S.Zs: Egyértelműen az, hogy gyermekorvos legyek. Hatéves koromtól azt mondogattam, hogy rendületlenül és kitartóan, hogy én biztos, hogy gyerekorvos leszek.

HVM: Volt olyan benyomás, ami miatt ennyire erősen érezted, hogy nem lehetsz más?

S.Zs: Ha visszagondolok, azt kell mondanom, hogy nem. Hatévesen elvesztettem az öcsémet, aki akkor négyéves volt. Nagyon hiányzott, de én ezt nem kapcsoltam össze az orvoslással, nem hiszem, hogy ez a tragédia váltotta ki. Senki nem volt orvos a családban. Az is igaz, most hogy végiggondolom, hogy a családnak volt egy barátja aki belgyógyász volt. Őt nagyon szerettem, nagyon felnéztem rá, de én azt hiszem nem kötöm semmihez a választásomat. Nem tudom, miért akartam gyermekorvos lenni kicsi koromtól kezdve, de azt tudom, hogy gyerekmániás voltam mindig is. Az öcsémet pátyolgattam, meg a szomszédok gyerekeit.

HVM: Volt-e bármi az életed során, ami elgondolkodtatott, hogy van-e másik út, másik álom, amit megvalósítanál még?

S. Zs: Volt egy átmeneti időszak, bár az is gyerekorvoslás, perinatológus szerettem volna lenni, újszülöttekkel foglalkozni, vagy intenzív gyerekosztályon dolgozni. Ezek rövid időszakok voltak és mind a gyermekgyógyászathoz kapcsolódnak, de mégis más jellegű. Az is igaz, hogy bizonyos mértékig megélhettem ezeket, mint mentőorvos is. 

HVM: Emlékszel a legelső napodra, amikor rendelni kezdtél, mint gyermekorvos? 

S. Zs: Igen, arra nagyon emlékszem, mert rögtön a második napon hoztak egy gyereket, akit újraélesztettem. Az volt a szerencse, hogy a legelső napomon nézegettem a rendelő felszerelését, mi hol van, hol kell keresni. Amikor behozták a gyereket és nem lélegzett, nekem beugrott, hogy előző napon hol láttam a ballont meg a többi eszközt, és gyorsan tudtam lépni. Így aztán nagyon emlékezetes az indulásom. Nem voltam szorongó soha, inkább az önkritika erős bennem. Ha valamit nem jól csinálok, akkor azonnal és tökéletesen alkalmatlannak találom magam a pályára. Ilyen sokszor volt. Aztán mindig jött egy sikerélmény, ami ezt felülírta. Ha belegondolsz, a gyermekgyógyászat nagyon sok sikerélményt ad. Eleve nagyon „jó anyaggal” dolgozunk, a gyerekek egy kedves mosolyra, egy simogatásra, egy biztatásra rendkívüli módon érzékenyek, tehát ha szereted őket, te is sokat kapsz, ők is nagyon erősen reagálnak és könnyebben gyógyulnak. Alapvetően egy sikerszakma a miénk, szerintem. Én mindig örömmel mentem haza egy-egy nap után és borzasztóan élveztem ezt a munkát. Arra, hogy ez nagyon nekem való, csak később jöttem rá. Azok az adottságok, amik egy körzetben vannak, engem ösztönöztek. Például, hogy nem tudok azonnal segítséget kérni, ha nem tanulok meg fület nézni...akkor még nem nagyon néztek a gyerekorvosok fület eszközzel, de én azt a Heim Pál Kórházban megtanultam. Kisebb sebészeti beavatkozásokat is megtanultam. Több, mint egy évig bejártam a gyerekkardiológiára, hogy a szívet jobban tudjam hallgatni. Szerettem ezt, hogy mindenbe egy kicsit betekintettem. Tudományos munkára nem voltam alkalmas, az elmélyülős dolgok nem az én terepem, nem is érdekelt. Én gyakorlati ember vagyok, az érdekelt mindig, hogy hogyan kell csinálni. Pesthez közel, de vidéken dolgoztam gyermekorvosként, itt nekem kellett sok mindent megszervezni. Ha én nem tudtam valamit megoldani, akkor be kellett küldeni a városba a gyereket. Akkoriban még nem volt annyi autó, nem tudtak csak úgy beugrani az autójukba az emberek, mondjuk egy fülfájós gyerekkel, hogy bemenjenek a közeli kórházba, a fülészetre. Egy csomó mindent meg kellett tudni csinálni, de senki nem mondta, hogy hogyan kell, nekem kellett rájönnöm. Ez nekem mégis nagyon jó volt. Nagy önállóságot adott, és ez nagyon illett az én karakteremhez. A gyerekek társaságát meg nagyon élveztem az első perctől kezdve. Mindig azt mondom, hogy azon szerencsések közé tartozom, aki abból élt, az volt a munkája, ami a hobbija. Én nagyon elégedett voltam a választásommal, a pályámmal egész életemben. Emlékszem, hogy elmentem egy-két hétre szabira és néhány nap múlva már nagyon vágytam vissza a rendelőbe, dolgozni.

HVM: Mi volt az ars poetica-d orvosként?

S. Zs: Először is voltak orvos példaképeim, a ma élők közül is. Az ő hozzáállásuk, elmélyülésük nagyon inspiráló volt. Amit mindig szem előtt tartottam, hogy az én kezemben van az a gyerek és én őértük, a gyerekekért vagyok. Próbáltam magam mindig ahhoz tartani, hogy nem ők vannak értem, hanem én vagyok értük. A másik fontos dolog, ha egy folyó kerül elém, akkor kell eldöntenem, hogy belelépek-e vagy sem, amikor már ott van. Ez egyébként az egész életemre igaz. Nem voltam soha egy hetekkel, hónappal előre gondolkodó, tervező valaki, hanem mindig egy adott problémára koncentráltam, amit ott, akkor kellett megoldani. A harmadik, hogy mindig meg kell mászni egy hegyet. Ha nem tűzök ki magamnak ilyen „hegymegmászós” dolgokat, akkor soha nem fogok előre jutni semmiben. Meg kell oldani a problémát, ha lehet most és ha lehet, egyedül. Nagyobb feladatokat is kell tűzni magunk elé, hogy fejlődjünk. Nekem nem volt különösebb ars poeticám, mert én olyan örömmel, olyan kedvvel csináltam egész életemben, hogy a legjobbat hoztam ki belőle és a munkám belőlem. Soha nem volt bennem egy olyan „jajj, már megint kell mennem dolgozni” A legeslegvégén, amikor már harmincvalahány éve dolgoztam, nem mondom, a járvány kellős közepén péntek este bemenni, na, akkor már nem mentem akkora örömmel dolgozni, de ez már csak az utolsó pár évben volt és akkor el is határoztam, hogy lassan befejezem. Nem hirdettem ugyan a körzetet, de éreztem, hogy a vége felé közeledem. Úgy akartam nyugdíjba menni, hogy még heuréka érzéssel jöjjek el. 

HVM: Sok boldogság ért, de biztosan voltak olyan esetek is, amik megríkattak…

S. Zs: Voltak, persze. Szerencsére kialakítottam egy túlélő technikát is. Mi viszonylag kevés gyereket veszítünk el, nem ez a jellemző. De ha már tudtam, láttam, hogy ki fogunk elveszíteni, felkészítettem magam és vigyáztam, hogy lelkileg ne kerüljön hozzám közel a gyerek. Persze, úgy csináltam, hogy a gyerek ezt ne vegye észre. Próbáltam az agyamba és a lelkembe nem beengedni ezt a gyereket. Elég hamar elkezdtem mentőzni és ott ezeket a technikákat az ember elég hamar magára szedi, de voltak persze olyan esetek a körzetemben, amik mégis megríkattak. Olyan is volt, hogy örömömben sírtam. Nem voltam soha egy sírós fajta, de volt hogy elfordultam, hogy ne lássák, hogy meghatódtam vagy megkönnyeztem egy helyzetet. Volt például egy pici, nagyon vékony, törékeny kislány, súlyos tüdőgyulladással. Otthon kezeltem. Naponta, néha kétszer is mentem megnézni, ellenőrizni. Mivel nehezen küldtem kórházba gyereket, mindig vigyáznom, figyelnem kellett, hogy hol a határ, hol az én határom, el tudom-e látni, vagy be kell szállítani. Egyik alkalommal amikor jöttem el tőlük, még nem volt jól a gyerek, de azzal a vékony kis ropi kezével átölelt. Addig az anyukája ölében gubbasztott és amikor átölelt, átkéredzkedett az én ölembe. Azt azért megkönnyeztem. Ugyanez a pici lány öt év múlva, mert mi nagyon jók voltunk egymásnak, egy decemberi estén, amikor megint éppen járvány volt, én is fáradt voltam már, eljöttek valamivel a rendelőbe. Megkapta, amit ilyenkor minden gyerek, a matricát, egy simítást, sőt, megszoktam, hogy amikor a gyereket megsimogatom, akkor gyakran a felnőttnek is adtam egy simítást... na és éppen mentek kifelé, amikor ez a kicsi gyerek egyszer csak megpördül és azt mondja nekem, hogy doktor néni, te mostanában sosem mosolyogsz. Na, akkor is jót sírtam. És magamba szálltam, hogy oda kell arra figyelnem, hogy egy mosoly mindenkinek jusson. Nem kis gondoltam, hogy ezek a gyerekek erre ilyen erősen igényt tartanak. Ha volt olyan gyerek akit elvesztettünk, gyakran ott maradt egy testvér meg az édesanya, édesapa és azokkal kellett törődni. Úgy bírja ezeket a veszteségeket az ember elviselni, ha feladat jön, és ilyenkor bizony ott is volt a feladat. A pályám kezdetén ez egyfajta családterápia volt. Aztán ahogy mentek az évek, évtizedek, átalakult a világ. Amikor kezdő gyerekorvos voltam, az anyukák még nagyjából velem egyidősek vagy alig néhány évvel fiatalabb voltak. A végén már az unokáimmal egyidős anyukák jöttek, más életérzéssel, más életstílussal, gondolkodásmóddal. Velük már nem tudtam olyan szoros kapcsolatba lépni, s a végén az én erre irányuló igényem is megkopott. Nem lenne szabad, de ilyen a világ.

HVM: Hogyan kerültél kapcsolatba a homeopátiával és említenél-e olyan eseteket, amire nagyon büszke vagy és ahol tényleg nagy segítség volt ez a gyógyítási út?

S. Zs: A homeopátiával beteg kapcsán ismerkedtem meg. Én azt sem tudtam, hogy ki az, mi az a homeopátia, de azt láttam, hogy varázslatos változás történik. Egy örökké betegeskedő család járt hozzám, két gyerekkel. Nem vagyok egy nagy gyógyszeradagoló, kórházba küldözgető orvos, de nem bírtam velük mit csinálni. Az anyuka vetette fel, hogy megpróbálná a homeopátiát. Olyan látványos változás történt, hogy érdeklődni kezdtem, hogy ez vajon mi a szösz lehet, hogyan tudott segíteni olyasmiben, amiben én a legjobb tudásommal sem tudtam előrelépni. Éppen akkor hirdette meg a Boiron egy francia tanfolyamát, amire rögtön beiratkoztam. A homeopátiás képzésen megtanultunk olyasmiket is kérdezni, ami a tünettel összefüggő lelki ok vagy jelzés is lehet. Úgy éreztem akkor, hogy ez egy egészen fantasztikus emberközeli gyógyítás, ami az én empátiás készségemet is erősíti, mert az egyébként is jó volt. Mindig is jó megérzéseim voltak a munkám során, empatikusan fordultam a gyerekek felé, de ez még inkább megerősített. Én a homeopátiába nagyon beleszerettem, és azt érzékeltem, hogy a körzeti munkámban hatalmas segítség. Sikerélmény meg rengeteg volt, főleg azokban az esetekben, amikkel mint gyermekorvos, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Nem arról van szó, hogy egy tüszősmandula gyulladást vagy egy tüdőgyulladást feltétlenül homeopátiával akartam meggyógyítani, mert az nagyon jól meggyógyult hagyományos kezeléssel is. De nem tudtam mit kezdeni a szorongó gyerekekkel, az „óvodába, iskolába nem szeret menni” gyerekekkel, akik állandóan betegek voltak, vagy sokszor nem tudtam a vírusokkal mit kezdeni. A homeopátiával egy olyan „gyorsító”-t kapta, a kezembe, amivel akkor is tudtam segíteni, amikor egyébként nem volt ötletem. Tudom, hogy a homeopátia nélkül is meggyógyul egy vírusfertőzés, de egyáltalán nem mindegy, hogy az 3-4 nap alatt gyógyul vagy 7 nap alatt, meg az sem, hogy azalatt a 3-4 nap vagy éppen 7 nap alatt mennyit kínlódik a gyerek. Érdekes volt számomra, hogy a betegeim nagy része elkezdte igényelni a homeopátiát. Akik korábban nem ismerték, de próbálgattam náluk, ott mindig megkérdeztem anyukát, apukát, mit szólna, ha...és utána sokszor már úgy állítottak be a gyerekkel, hogy szeretnék, ha homeopátiát is próbálnánk. Rengeteg apró sikerélmény volt, de nagyobb sikerek is voltak kis bőven. Például, volt egy 10 év körüli kislány, aki egy nagyon megfelelni akaró, nagyon szorongó gyerek volt. Tényleg a kóros megfelelési kényszer határát súrolta, annyira teljesíteni akart az a gyerek. Megbeszéltem az anyukájával, hogy megpróbáljuk nála az arsenicum albumot. Két hét múlva hívott az anyuka, hogy ő bizony ezt soha nem gondolta volna, de a gyerek egyszerűen ki van cserélve. Ez egy nagyobb „beavatkozásnak” számít, mert lelki síkon dolgoztunk. Említhetem akár az állandóan visszatérő fülfájást, fülgyulladást, amikor a gyerek már három hetente antibiotikumos kezelést kapott és már műtét szélén állt (egyébként nem az én páciensem volt) és akkor eljött hozzám a rendelőbe és összeállítottam neki egy kezelést, mégpedig a fül-orr-gégész főorvossal együttműködve. Egyszerűen beszéltem ezzel az orvossal és azt kértem tőle, hogy adjon egy esélyt. Én kétnaponta ellenőriztem, ő hetente. Megúszta a műtétet, és a következő 15 évben egyetlen egyszer kellett gyógyszeresen beavatkozni. Ezt leszámítva, semmi baja nem volt, bár korábban havonta beteg volt.

HVM: Amikor pár éve megindult egy össztűz a homeopátia ellen, a szülőkkel hogyan tudtál kommunikálni? Eltántorította őket, vagy nem rengette meg, mit tapasztaltál? 

S.Zs: Valójában nem rengette meg a szülőket. Én azelőtt is mindig megkérdeztem, hogy adhatok-e homeopátiás kezelést, és aki azt mondta, hogy nem, nem kérem, annak fölírtam a kartonjára és soha többé nem hoztam szóba. Én rengeteg energiát és pénzt fektettem bele abba, hogy ezt a tudást megszerezzem, de a körzeti rendelőmben teljesen ingyenesen biztosítottam a homeopátiás kezelést és gyógyszereket, hiszen része volt az én ellátásomnak. Nem magánrendelés keretében adtam. Aki addig sem akarta, tudomásul vettem, nem győzködtem. Ez egy szabad választás kell, hogy legyen. Én nem láttam nagy visszalépést, sőt! Szoktam helyettesíteni az egyik körzetben, ahol a gyerekorvos nem használ ugyan homeopátiát, de nem is üti-vágja. Ott rengeteg olyan gyerek volt, akinél nem kellett gyógyszer, de jó lett volna a homeopátia. Mindenkitől megkérdeztem ebben a körzetben, hogy adhatok-e homeopátiát és nagyon sokan azt mondták, hogy persze, mi szoktuk használni. Azt mondanám, hogy 10-ből 7-en vagy azt mondták, hogy igen, köszönöm, vagy azt, hogy persze, szoktuk használni. Hangsúlyozom, egy olyan körzetben, ahol nem erre vannak szocializálva a családok. Azt gondolom, a homeopátia a maga helyén egy kiváló kezelés. Fontos, hogy a maga helyén. Nem mindig és nem minden esetben és nem egyedülálló, de nagyon jó módszer. Ha valaki megpróbálja és látja az eredményeket, akkor hogyne szeretné, ha mindig jól lenne. Kaptam egy telefont, hogy egy gyerek fejét eltalálta a hinta, hatalmas púp nőtt rajta. Kikérdeztem az anyukát aztán mondtam, hogy most szaladjon a patikába és vegyen be a gyerek árnikát. Másnap bejöttek és csak egy icipici pukli volt a gyerek homlokán. Az anyuka azt mondta, hogy csak azért jöttek be, hogy elmondja, ha ez nem az ő gyerekével történik, ő ezt biztos, hogy senkinek el nem hiszi. Persze, olyan is van, hogy nem érem el a várt eredményt, csak homeopátiával. De amikor én húsz éve tanulni kezdtem a módszert, én akkor is azt mondtam, hogy húsz éve is gyógyítottam a gyereket, most is gyógyítom, és ezt a tudást nem fogom eldobni, mert a homeopátia, annak humánus és egységes szemlélete mindenkinek csak segít. 

Az interjút készítette: Háver-Varga Marianna (HVM)

Ha maradt még kérdésed, kérdezz homeopátiás szakértőinktől.

Orvos szakértőink között Sebő doktornő elérhetőségét is megtalálod.


  • HVM
kapcsolódó cikkek
Maradt még kérdésed?

Ha valamire nem találtad a választ, tedd fel a kérdésed szakértőnknek! Kérdésed elküldése előtt kérjük, vedd figyelembe, hogy a válaszok nyilvánosan jelennek meg. Ha a problémád bizalmas jellegű, inkább az orvoslistánkban keress egy szakértőt, akivel személyesen konzultálhatsz. Nincs lehetőségünk magán e-mail címekre történő válaszadásra és telefonos konzultációra sem.

Szakértőinknek új kérdést csak regisztrált látogatóink tehetnek fel. Ha még nem regisztráltál oldalunkon, kattints ide! Ha már regisztráltál korábban, akkor lépj be.

homeopátiás orvost keresek
A www.homeopatia.info.hu oldalán található információk, szolgáltatások nem helyettesíthetik szakember véleményét, ezért kérjük minden esetben forduljon szakorvoshoz!
homeopátia.info © 2024